A VÖRÖS-TENGER

Ez egy kicsit nagyobb lélegzetű,komolyabb hangvételű ám igen érdekes és tartalmas tanulmány Dr. Elter Tamás tollából, így örömmel teszem közzé - hisz akár merültél már a "vörösön" akár csak fogsz, másképp látod holnaptól ezt a csodát!
( admin )


( forrás: DC )
A Vörös-tenger eredete, földrajzi-oceanográfiai jellemzői

Albumhoz klikk ide!

Mindmáig vitatott, hogy a búvárturizmus egyik legnépszerűbb célpontja, a Vörös-tenger miről kapta az elnevezését. Strabón, a híres ókori görög földrajztudós fő művében, a Geográfiában még Erythreai-tengerként emlékezett meg a már az antik egyiptomiak által is jól ismert tengerről. A rómaiak Mare Rubrumnak, azaz a mai elnevezésének megfelelően, Vörös-tengernek hívták az ázsiai és afrikai partokat szétválasztó víztömeget. Egyes feltételezések szerint, a Vörös-tenger a partjait övező kopár és kietlen hegyláncok alkonyati napfényben tündöklő rózsaszín, vöröses színéről kapta a nevét. Más vélekedés szerint, a név eredete a növényi plankton időnkénti hirtelen feldúsulására vezethető vissza, amely ilyenkor vörösesbarnára színezi a parti vizeket. 

A Vörös-tenger hosszan elnyúló keskeny medencéjét két kontinens, Afrika és Ázsia választja ketté. Földrajzi értelemben a Vörös-tenger az Indiai-óceán melléktengere. Lemeztektonikailag azonban egy kinyílási fázisában lévő, valódi óceán. Az óceáni medencék ontológiáját, azaz fejlődéstörténetét leíró Wilson-ciklus szerint, a Vörös-tenger jelenleg az óceáni medence-kifejlődés első, ún.riftesedési szakaszában van. Földünk legfiatalabb, és embrionális állapotban lévő óceánja a ma még legnagyobb részt kontinentális Kelet-Afrikai Hasadékvölgy bonyolult törésrendszeréhez tartozik. A Kelet-Afrikai Hasadékvölgy Libanon területén kezdődik. A tektonikus árokrendszer az ázsiai kontinensről az afrikai szárazulat területére hatolva, déli, délnyugati irányban nyúlik tovább. A központi törésvonalhoz tartozik a Holt-tenger medencéje is, amely Földünk legmélyebb tengerszint alatti területe. A Holt-tenger hiperszalin vizével borított árok folytatása a jelentősen megsüllyedtAkabai-öböl, illetve magának a Vörös-tengernek a teljes medenceterülete is. A hosszú árok Eritreánál a szárazföldi térszínen folytatódik tovább, megkerülve az Etióp magasföldet. A közép-afrikai tavak rendszere, különösen a keskeny és rendkívül mély Malawi-tó, szintén a Kelet-Afrikai hasadékvölgy szerves része. Az árokrendszer -jelenlegi formájában- a dél-afrikai Zambezi folyam vidékénél ér véget. 
A Vörös-tenger mai (átmeneti) állapota több, egymással összefüggő geológiai folyamat eredménye. A földtörténeti harmadidőszak elején, a Thethys-óceán bezáródási folyamata igen bonyolult részmozgásokat alakított ki az ütköző afrikai és eurázsiai lemezszegélyek határán. A középső eocén időszak végén, nagyjából negyvenmillió évvel ezelőtt, a Thethys alábukó óceáni kérge által keltett hatalmas feszítőerő indította el az alpi orogenezis, azaz, az eurázsiai hegységrendszer felgyűrődési folyamatát. Az Arab-félsziget eredetileg az afrikai lemez részét alkotta. Az afrikai és eurázsiai lemezszegélyek egymás melletti, párhuzamos súrlódása alakította ki a kelet-afrikai rift-völgyet, amely mentén az Arábiai részlemez megkezdte leválását Afrikáról. A mai Vörös-tenger középvonalában egyre jobban mélyülő szárazföldi hasadékvölgyet az oligocén időszakban (34 millió évtől 23 millió évig) öntötte el a Thethys bezáródásával párhuzamosan egyre jobban terebélyesedő Indiai-óceán vize. Nagyjából harminc millió éve így született meg (a mainál még lényegesen keskenyebb és sekélyebb) ős Vörös-tenger. Az embrionális óceáni medence - földtani értelemben vett fiatal kora ellenére-, hasonlóan viharos előélettel rendelkezik, mint a sorozatunkban már korábban bemutatott Földközi-tenger. 
Húsz millió évvel ezelőtt, a miocén időszak elején, átmenetileg megszakadt a Vörös-tenger összeköttetése mind a mediterrán medencével, mind pedig az Indiai-óceánnal. A tíz millió évvel korábban az Indiai-óceán vizével elárasztott, és északon, a Tehthys maradványát alkotó ős Földközi-tengerrel is összeköttetésben lévő keskeny tengervályú teljesen kiszáradt. Az elpárolgó víztömegből a tengeri só hatalmas evaporit rétegek formájában vált ki, és rakódott le az "első" Vörös-tenger medenceterületén. Az afrikai-arab lemez nagyjából ebben az időszakban forrt egybe Ázsiával, végleg bezárva ezzel a Thethyst, és megszakítva az összeköttetést a mediterrán medence, valamint a Vörös-tenger medencéje között. Nem sokkal ezután azonban, a tektonikai folyamatok hatására a hasadékvölgy déli vége ismét megnyílt. Ekkor megint elárasztotta az Indiai-óceán víztömege a rift-völgyet, második alkalommal is létrehozva ezáltal a Vörös-tengert. 
A pliocén időszak legelején, öt millió éve, a déli küszöb megemelkedett, és rövid időre elszigetelte a Vörös-tengert az Indiai-óceántól. Szerencsére, ez a folyamat csak rövid ideig tartott, ezért az élővilág nagyobb részt túlélte a sótartalom megnövekedésével, és a vízszint csökkenéssel együtt járó, átmenetileg izolált helyzetet. Jelentős szerepet játszott a vízszint-ingadozásban a pleisztocén jégkorszak is. A Vörös-tenger területén a legnagyobb vízszint csökkenés az utolsó eljegesedés, a Würm glaciális idején volt tapasztalható. A maihoz képest 145 méterrel lett alacsonyabb a Vörös-tenger vízszintje a Würmben. Ez a világszerte jelentős tenger visszahúzódást, ún. eusztatikus regressziót okozó folyamat csak 14.000 évvel ezelőtt ért véget. A jégkorszakbeli regresszió miatt a korábbi szegélyzátonyok mind elpusztultak. (Ha például Hurghadán partra szállunk a népszerű Small Giftun szigeten, érdemes szemügyre venni a part felett magasodó sziklákat, a beléjük zárt jól látható korall és csigamaradványokkal. Ezek még az utolsó eljegesedés előtt keletkezett, és a Würm-regresszió miatt elpusztult korábbi korallzátonyok maradványai.)
z ezt követő gyors tengerszint emelkedés (transzgresszió) alakította ki azt a Vörös-tengert, amelyet ma is ismerünk. A korallzátonyok a kedvezővé vált feltételek hatására ismét meghódították a sziklás parti övet. Ne felejtsük el , hogy a Vörös-tenger mai zátonyai nagyon fiatalok az előbb bemutatott folyamat miatt, átlag életkoruk mindössze nyolc-tízezer év. (A Csendes-óceán atolljai, vagy az Ausztrál Nagy Korallgát több millió éve növekednek folyamatosan.)
A Vörös-tenger medencéjét alkotó tengervályú teljes hossza 2.250 kilométer, de ebből csak 1.980 kilométer hosszú a vízzel borított terület. A tenger északon a Szuezi és az Akabai-öbölben végződik. Amíg a Szuezi-öböl sekély, feltöltött, és lapos aljzatú, átlag 90 méter mély csatornának tekinthető csupán, addig a 9-16 kilométer széles, és 160 kilométer hosszú Akabai-öböl egy roppant mély tektonikai ároknak minősül. Az Akabai-öböl északi, igen keskeny végében a tengervíz mélysége 1.100 méter körüli, a szélesebb déli régióban viszont már átlag 1.400 méteres mélységet mérhetünk. Az Akabai-öböl legmélyebb pontja eléri az 1.800 méteres vízmélységet. A Vörös-tenger délen a keskeny, mindössze 29 kilométer széles Bab el-Mandeb szorossal kapcsolódik az Indiai-óceán víztömegéhez. A Bab el-Mandeb szorosban a magas fenékküszöb miatt sekély a vízmélység, a legmélyebb pontja csupán 134 méter. A szűk és sekély szoros jelentős hatást gyakorol a medenceterület és az Indiai-óceán közötti vízcserére, valamint ezen keresztül, a Vörös-tenger néhány sajátos oceanográfiai jellemzőjére.
A Vörös-tenger medencéjét alkotó tengervályú keskeny, átlagosan 160-200 kilométer széles. A medence a déli részén, az eritreai Massawánál, 354 kilométerrel éri el a legszélesebb pontját. A Vörös-tengert alkotó tengervályút mind szerkezetét, mind pedig bathymetrikus jellemzőit illetően, három elkülönülő részre oszthatjuk. Az első fiziográfiai régió a parti övhöz kapcsolódó, átlag 500 méter mély víz alatti terület. Szerkezetét tekintve, ez a zóna nem minősül klasszikus selfnek. Emlékeztetőül; a valódi kontinentális küszöb olyan, a szárazföldhöz kapcsolódó párkány, amely a szárazulat tenger alatti és sekély víztömeggel elborított folytatásának tekinthető. A Vörös-tenger partjait határoló, és az előzőekben hivatkozott első területi zóna lényegében nem más, mint az igen mély tengervályú árokfala. A második zóna rendkívül szabálytalan szerkezeti képet mutat. Alsó határa 1000-1200 méteres vízmélységben található. A harmadik zónát a tenger középvonalában húzódó keskeny, de igen mély rift-szurdok alkotja.
A központi rift-völgy átlagos mélysége 1500-2000 méter. Ebben a zónában mérhető a Vörös-tenger legnagyobb mélysége is, amely 3.034 méter, nagyjából a szudáni Suakin-tól keletre, félúton Afrika és az Arab-félsziget között. A központi hasadékvölgy felszíne alatt aktív tektonikai folyamatok zajlanak. Számos igen forró, 100 C fok meleg mélytengeri hévforrást sikerült kimutatni a központi hasadékvölgy aljzatán. A rift-völgy repedésein folyamatosan kiáramló olvadt magma, a tengervízzel érintkezve megszilárdul. Ez a folyamat indukálja az óceáni kéregképződést a Vörös-tenger mélyén. A keletkező új óceáni kéreg lassan, de folyamatosan tágítja a Vörös-tenger medencéjét. A Vörös-tenger évente átlag 1,5 centiméteres sebességgel tágul. A Vörös-tenger tágulása, azaz a spreading eredményeként, a jelenleg az afrikai kontinensen futó hasadékvölgy mélyülése is folyamatos. Nagyjából 25 millió év múlva a Vörös tenger északon már a mai Törökország magasságáig, délen pedig a Zambezi vidékéig fog leérni, nagyjából ezer kilométerre kiszélesedve. Kelet-Afrika, mint mikro-kontinens válik majd le a szárazföldről, és a Vörös-tenger tágulása miatt, megkezdi hosszan tartó vándorútját keletre, fokozatosan bezárva ezzel az Indiai-óceánt. Százmillió év múlva a Vörös-tenger napjaink Atlanti-óceánjához hasonlóan, 3-3500 kilométer széles óceáni medenceterületté szélesedik. 
A Vörös-tenger vize erősen sós, ún. szuperhalin víztömeg. A zárt medenceterület a forró és száraz (arid) sivatagi éghajlati övben fekszik. A minimális csapadék, illetve a tengerbe ömlő folyók hiánya és az állandó napsütés miatt, a Vörös-tengeren igen intenzív a párolgás. E tényezőkkel és a korlátozott vízutánpótlással függ össze, hogy a világtenger 34,5-35 súlyezrelékes átlagától eltérően, a Vörös-tengeren a víz sótartalma lényegesen magasabb, mint az óceánokon. A szalinitás átlagos értéke 39-42 súlyezrelék között ingadozik. Az északi Szuezi-öbölben ez az érték 38 ezrelékre csökken, délen pedig, a Bab el Mandeb szoros területén a beáramló óceáni víztömeg hígító hatására, 36-38 súlyezrelék körüli a sótartalom. A keskeny és sekély déli összeköttetés miatt,- a Földközi-tengerhez hasonlóan -, a Vörös-tenger medencéjébe sem tudnak beáramlani a hideg, mélyóceáni víztömegek. Emiatt a Vörös-tenger vize csak igen kis mértékben kereszt-rétegzett. Még a tenger legmélyebb pontján, 3.034 méteres mélységben sem csökken a víz hőmérséklet 20 C fok alá. (Összehasonlításként: háromezer méteres mélységben az óceáni mélyvíz hőmérséklete csak 3-5 C fok körüli,még az Egyenlítő térségében is.) Az Indiai-óceánnal fennálló korlátozott kapcsolatnak köszönhető a lassú vízcsere. A teljes víztömeg kicserélődése mintegy 40-50 évet vesz igénybe. Emiatt a Vörös-tenger fokozottan érzékeny a víz szennyeződésére.

A Vörös-tenger áramlási rendszere
A keskeny tengervályúba zárt víztömeg mozgását az uralkodó szelek valamint a tengerjárás, nyáron a párolgástól besűrűsödő, és nehéz fajsúlyú felszíni víztömegek vertikális áramlása, illetve a Vörös-tenger déli területein a monszun befolyásolja. A téli hónapokban, a Földközi-tenger keleti medencéje, illetve a közel-keleti területek felett kialakuló, anticiklonális ún. iráni depresszió, a mediterrán medence felől száraz, hideg légtömeget sodor a Vörös-tenger fölé. A medenceterületre benyomuló hideg levegő november és március között tartós és erős észak-északkeleti szeleket generál. Ebben az időszakban a fő áramlási irány a partok mentén észak-északkeletről délfelé tart, míg a tenger középvonalában kialakuló fő áramlás délről északnyugati irányba mozgatja a víztömeget. A nyári időszakban megfordul a szelek és a vízáramlás iránya. Ilyenkor a dél-délkeleti szél válik uralkodóvá a medence területén. A Vörös-tenger nyugati partvidékén a víz délkeletről északnyugati, míg a keleti partszakaszon északnyugatról délkeleti irányba mozog. A tenger középvonalában kialakuló fő áramlás északnyugat felől a Bab el Mandeb szoros irányába, délkeletre szállítja a meleg víztömegeket.
A nyári forróságban a víz elpárolgása rendkívül intenzívvé válik. Hogy érzékeljük ennek a mértékét; a nyári időszakban a párolgás miatt átlagosan 70 centimétert csökken a Vörös-tenger vízszintje. Ez a vízszint csökkenés két, a víz áramlását jelentősen befolyásoló hatással jár együtt. Egyrészt, a párolgástól besűrűsödő és erősen sóssá váló nehezebb felszíni vizek lesüllyednek, és helyet cserélnek a kevésbé sűrű mélyvizekkel. Mindez egy folyamatos, vertikális áramlást keletkeztet a felső és a mélyebb vízrétegek között. Ezt a sajátos vízkörzést termohalin konvekciónaknevezzük. A viszonylag kis hőkülönbség miatt, a termohalin konvekciók jóval gyengébbek, mint az óceánokon. Másrészt, nyár végére a párolgás miatt lecsökkenő vízszint -a Vörös-tenger és az Indiai-óceán között kialakuló szintkülönbség miatt-, felgyorsítja az óceán vizének a beáramlását. Ez a magyarázata annak, hogy télen az uralkodó széliránnyal szembe áramlik a fő víztömeg. Igen érdekes a Vörös-tenger északi térségében az árapály jelenség indukálta erős áramlási rendszer mechanizmusa is. Noha a tenger zártsága miatt az óceáni dagályhullám benyomulása csak korlátozottan érvényesül, a keskeny és viszonylag magas fenékküszöbbel rendelkező Akabai-öböl bejáratánál a felduzzadó, majd apálykor visszahúzódó víztömeg igen erős lokális áramlatokat keletkeztet. Az árapály szintkülönbsége az Akabai-öbölben 100-120, míg a sekély Szuezi öbölben 180 centimétert tesz ki. A Tiran-szorosban például, az apály-áramlat sebessége elérheti időnként az 5-6 csomós, azaz a 9-11 km/órás sebességet is! A Vörös-tenger sajátos áramlási rendszere miatt, a medence víztömegének a kicserélődése, -a tenger szeparáltsága ellenére is-, lényegesen gyorsabb, mint a szintén izolált Földközi-tengeré.


A Vörös-tenger élővilága

Albumhoz klikk a szövegre!

Ami igazán népszerűvé teszi a Vörös-tengert a kedvtelési búvárok között, az a tenger gazdag és színes élővilága. A Vörös-tenger biogeográfiai értelemben a trópusi indo-pacifikus faunaprovinciához tartozik. Annak ellenére, hogy a gerinces és az alsóbbrendű fauna nagyobb részt megegyezik az Indiai-óceán és a nyugat-pacifikus területek trópusi élővilágával, a Vörös-tenger sajátossága az endemizmus, azaz a csak itt honos, bennszülött fajok magas aránya. Például, a halak állatköréhez (Pisces) tartozó közel 1.100 fajból 17% csak a Vörös-tenger vizében előforduló endemikus faj. 

A Vörös-tenger sokszínű, változatos halpopulációjára korán felfigyeltek a természettudósok. Említsük meg közülük Peter Forsskal (1732-1763) svéd zoológus, vagy a híres német természetkutató, Eduard Ruppel (1794-1884) nevét, akik elsőként írtak le tudományos alapossággal vörös-tengeri halfajokat. Az 1870-es években a Hurghadában élő német Klunzinger volt az, aki páratlanul sokrétű és pontos megfigyeléseit először foglalta össze a modern ichtyológia (haltudományok) követelményeinek is megfelelő monográfiában. A légzőkészülékes pionírok közül az osztrák Hans Hass és Jacques Yves Cousteau (1910-1997) úttörő jelentőségű kutatásokat végeztek a Vörös-tenger halfajaival kapcsolatosan, még az 1950-es években. 
A porcoshalak osztályából (Chondrichtyes) a cápalakúakat (Selchiiformes) 45 faj képviseli a Vörös-tengerben. Viszonylag gazdagnak minősíthetjük a rája-alakúak (Rajiformes) populációját is. A búvárok szemében különösen népszerű szirticápákat elsősorban a fehérfoltos (Triaenodon obesus), a szürke (Carcharhinus amblyrhincos), a feketefoltos (Carcharhinus melanopterus), és a jóval ritkább, és elsősorban néhány szudáni zátonynál honos ezüstuszonyvégű cápa (Carcharhinus albimarginatus) reprezentálják. Hasonlóan ez előzőekben felsorolt szirticápákhoz, a nyílt vizeket kedvelő óceáni fehérfoltú cápa (Carcharhinus longimanus), a selyemcápa (Carcharhinus falciformis), és néhány zátony mélyebb vizében előforduló csipkés pörölycápa (Sphyrna lewini), valamennyien a kékcápafélék családjához (Carcharhinidae) tartozó fajok. A híres-hírhedt cápafajok közül a nagy fehér (Carcharodon carcharias), a bika (Carcharhinus leucas) és a kékcápa (Prionace galuca), nem fordulnak elő a Vörös-tengerben. A Vörös-tenger csúcsragadozója a ritkán észlelhető, de a Vörös-tenger vizeiben is közönségesnek számító tigriscápa (Galeocerdo cuvier). A Vörös-tengerben honos legnagyobb cápa és halféle is egyben, a planktonszűrögető életmódot folytató érdescápa (Rhincodon typus). A rája-alakúak közül megemlítendő a Vörös-tengerben is élő fajokból a hatalmas ördögrája (Manta brirostris), az elegáns foltos sasrája (Aetobatus narinari), az óriás tüskésrája (Taeniura melanospilos), az ostorfarkú tüskésrája (Himanthura uarnak) és a leggyakoribb, a hátoldalán rikító kék foltjairól könnyen azonosítható kékpettyes tüskésrája (Taeniura lymma). 
A csontoshalak osztályából (Osteichtyes) csak a legfontosabb családok és fajok felsorolása lehetséges cikkünk keretei között. A muréna-félék családját (Murenidae) 16 fontosabb faj reprezentálja. A család legnagyobb tagja, a gyakran két méternél is hosszabb, robosztus testalkatú jávai szirtimuréna (Gymnothorax javanicus), igen gyakori a Vörös-tengerben. Több faj képviseli a kis mérete ellenére falánk ragadozónak számító gyíkhalakat (Synodontidae). Népszerű búvár "csemegének" számítanak a mimikrijüknek köszönthetően nehezen felfedezhető békahalak (Anntenaridae). 
A fűrészessügér-félék családjából (Serranidae) kerülnek ki a korallzátonyok legméretesebb csontoshalai. A ritka óriás sügér (Ephinephelus lanceolatus) a maga 3 méteres hosszával és 4-450 kilogrammos testtömegével a csontoshalak között is a legnagyobbak közé tartozik. (Egy-egy méretes idős példány potenciálisan veszélyes lehet a búvárokra.) Természetesen, békésebb és gyakran észlelhető fajok is tartoznak a családhoz, mint például az endemikus vörös-tengeri sügér (Plectropomus pessuliferus), a gyönyörű, piros alapszínű és kék pettyekkel tarkított korallsügér (Cephalopholis miniata), a pávaszemes sügér (Cephalopholis argus), a méretes malabár sügér (Ephinephelus malabaricus), vagy a családban egyedüli fajként mélyen beöblösödő farokúszóval rendelkező lantfarkú sügér (Variola louti). A korallzátonyok falai mentén hatalmas tömegben rajzó apró, vörös színű zászlós ékes-sügérek (Pseudanthias squamipinnis) kis méretük ellenére, szintén a fűrészes sügér-félékhez tartoznak. Gyakran észlelhetők a korallágakon mozdulatlanul üldögélő korallőr-sügér félék (Cirrhitidae), illetve a korallágak között népes rajokban nyüzsgő korallsügér-félék (Chromidae) családjaihoz tartozó fajok. 

A zátonyok legszínpompásabb lakói a pillangósügér/sörtefogú-félék (Chaetodontidae) családjához tartozó fajok. Csak a Vörös-tengerben élő endemikus pillangóhalak a citromsárga színű, és a szemükön kékszínű foltot viselő maszkos pillangóhalak (Chaetodon semilarvatus), vagy a félénk természetű és jellegzetes mintázattal rendelkező koronás pillangóhalak (Chaetodon paucifasciatus). A pillangóhal-félék egyben ún. indikátor fajok, mivel a mennyiségük, és a fajok összetétele jól jelzi egy-egy zátony egészségi állapotát. A korallzátonyok színpompás lakói a császárhal félék (Pomachantidae). A család talán legdekoratívabb képviselője a méretes színeváltó császárhal (Pomachantus imperator). A farkuk tövében borotvaéles csonttüskével felszerelt felcserhalfélék (Acanthuridae) furcsa megjelenésű tagja a homlokán szarvat viselő unikornishal (Naso brevirostris). A családhoz tartozik a korallplatók sekély vizeit kedvelő, endemikus vörös-tengeri felcserhal (Acanthurus shoal), és a kobaltkék, citromsárga farokúszóval rendelkező sárgafarkú felcserhal (Zebrasoma xanthurum) is.
A zátonyváros gyakori lakói a korallpolipokkal táplálkozó színpompás papagájhalfélék (Scaridae). Az akár másfél méterre is megnövő bütykösfejű papagájhal (Bolbometopon muricatum) csordák, alkalmanként nagy pusztítást vihetnek végbe a zátony egy-egy területén. A leggyakrabban megfigyelhető papagájhalak a kék színárnyalatú lépcsősfejű papagájhal (Scarus gibbus), a rozsdás papagájhal (Scarus ferrugineus) valamint a kerekfejű papagájhal (Scarus sordidus). Könnyen azonosíthatóak rombusz alakú testformájukról az íjhalfélék (Ballistidae). A család valódi óriása a 70-80 centiméteres testhosszúságot elérhető, és igen agresszív, harapós titán-íjhal (Ballistoides viridescens), valamint a nem kevésbé barátságos vörösfogú íjhal (Odonus niger).
Változatos szín és alakgazdagságukkal tűnnek ki a zátonylakók közül a különböző ajakoshal-félék (Labridae). A család leghíresebb képviselője a bütykösfejű ajakoshal, vagy közismertebb nevén a napóleonhal (Cheilinus undulatus), amely egyben az ajakoshalak óriása is, közel két méteres maximális testhosszával. Kisebb rokona a "tépett" farokúszójáról könnyen felismerhető seprűsfarkú ajakoshal (Cheilinus lunulatus), illetve a Vörös-tengeri halfajok elismert kutatójáról elnevezett Klunzinger-féle ajakoshal (Thalassoma klunzingeri).
Komoly veszélyt jelenthet a vigyázatlan fürdőzőkre vagy búvárokra nézve a skorpióhal-félék (Scorpenidae) családjának néhány faja. A közönséges kőhal (Synanceia verrucosa) a világtenger legmérgezőbb hala. A kemény hátúszósugarak szúrása által az óvatlan áldozat sebébe fecskendezett toxin hypotermikus tüneteket és a keringési rendszer összeomlását, végső soron halált okozhat. A moszatokkal benőtt sziklához hasonló kőhallal szemben, a másik úszó méregtár, a tűzhal (Pterois volitans) piros-fehér csíkos mintázatával és vitorlaszerű úszóival rendkívül dekoratív, de szintén súlyosan mérgező skorpióhal-féle. A korallzátonyok vizeiben honos, felsorolhatatlanul népes családok közül említsük meg az egységesen vörös színű tüskéshal-féléket (Holocentridae), az árnyékos élettereket kedvelő ökörszemhalakat (Pepmpheridae) vagy az üveghalakat (Parapriacanthidae), és a kardinálishal-féléket (Apogonidae). A mély leszakadások nyílt vízterében köröznek időnként százas nagyságrendben a feketeúszójú barrakudák (Sphyrena genie), vagy magányos torpedóként lebeg a nagy kékségben a kétméteres testhosszúságot is elérő, és félelmetes fogakkal rendelkező óriás barrakuda (Sphyrena barracuda). A nyílt víz sebes ragadozói az ezüstös színű tüskésmakréla-félék (Carangidae), és a különböző tonhal fajok (Thunnidae).

Egyedülálló jelenség, hogy a Vörös-tenger leggazdagabb zátonyai a tenger északi területén találhatók. A 30. földrajzi szélességi kör vidékén ennyire kiterjedt zátonyok jelenléte már anomáliának számít. Ez a terület ugyanis a zátonyépítő kőkorall-félék (Madreporaria) elterjedésének a legészakibb határa. Ez a jelenség a Vörös-tenger egyedülálló hidrológiai viszonyainak köszönhető. A Tiran szorostól a Shadwan- szigetekig húzódó szegélyzátony rendszer Földünk harmadik legnagyobb zátony-együttese. A zátonyképző kőkorall-félék, a lágykorallokkal (Alcyonariara) és a szarukorallok csoportjával (Gorgonaria) együtt, mintegy 260 fajt tesznek ki a Vörös-tenger területén. 
A négy fő korallzátony típusból (szegély, sánc, atoll és foltzátony) a szegélyzátonyok uralják a Vörös-tenger egész területét. A tengerben csupán egyetlen egy valódi atollt találunk, a szudáni Sanganeb-zátonyt, és hiányoznak a kiterjedt sánczátonyok is. A szegélyzátonyok dominanciája arra vezethető vissza, hogy az intenzív zátonyképződés csak az utolsó eljegesedés végén, alig 10-12.000 évvel ezelőtt kezdődött el ismét; a korábbi zátony-együttesek a Würm-glaciális alacsony vízszintje mellett, mind elpusztultak. A zátonyok kialakulásának első fázisában a parthoz "tapadt" szegélyzátonyok jelennek meg először. A Vörös-tenger kiterjedt self nélküli területén, a tengervályú meredek és mély árokfala ideális terep a szegélyzátonyok létrejöttéhez. A zátony a parttól a nyílt tenger irányában növekszik, és a zátonyrendszer külső szegélyének az eltávolodásával alakulnak ki a part és a zátonyplató között a partvidékkel párhuzamosan futó sekély lagúnák. Eritrea partvidékén az aljzatszerkezet és a sajátos hidrodinamikai viszonyok miatt csak kisebb foltzátonyokat találhatunk. A Vörös-tenger színpompás zátonyait felépítő legfontosabb madrepora nemzetségeket a pórus korallok (Porites), a méhsejt korallok (Favites) az agancskorallok (Acropora) a salátakorallok (Turbinaria), az agykorallok (Platygyra) illetve a tüskés korallok (Seriatopora) génuszai alkotják. A lagúnák meleg és hordalékos vizét a gömbkorallok (Goniopora) nemzetségéhez tartozó fajok képesek csak jól elviselni. A homokos aljzatot a gombakorall (Fungia) fajok is kedvelik.
A Vörös-tenger korallzátonyait napjainkban a globális felmelegedés, a helyenként a meg növekedett turizmussal összefüggő part menti építkezések, illetve a turistaforgalomhoz kapcsolódó ökológiai stressz veszélyeztetik a leginkább.

Dr. Elter Tamás, PADI Instructor,
Marine Life Oceanográfiai Központ